A három vihar legendája írta Borbély Hajnalka Aillin kijavitott új 1 fejezete

Létezik egy legenda, miszerint egy olyan átlagos napon, mint bármelyik másik, egy hatalmas vihar a semmiből átjárót nyitva egy másik világba, megváltoztatja egy egész világ sorsát. De ugyan már ki hisz a Földön efféle legendákban? Ha más nem, három főhősünk fog, akik egy átlagos nap után, diáksereg és kicsengetés kíséretében indultak hazafelé az iskola rácsos főkapuján keresztül. 1.Fejezet Az Első vihar Alig, hogy a három barát kilépet a kapun, hideg szél csapta meg őket és az égen is sötét felhők gyülekeztek. – Hideg van! – ölelte át magát Zena. A fekete kék kockás szoknyát és fehér rövid ujjú inget fekete masnival amit az egyenruhája részeként viselt és nem épp a hideg időre találták ki. A vállig érő vörös hajával el játszott a szél, ahogy a sötét rózsaszín szemeit is lesújtotta elkerülve a kavargó port. – Jobb, ha sietünk! – javasolta Takashi, aki utolsóként követe a barátait. A vállig érő kusza vörös haján nem sokat segített az időjárás, ahogy a határozott vörös szemeit az előttük álló útra szegezte. Gyors léptekkel haladt, a baljóslatú ég alatt, még az eső is eleredt. Aki fehér inge és fekete gatyát viselt fekete táskával, amit maga felé tartva nézet fel rosszallóan az égre. Zena bele kapaszkodva a barna válltáskájába gyorsította fel a lépteit az eső nyomán. – Fussunk! Nem akarok itt lenni, mikor elkezd villámlani! – Aiaka kristály-zöld szemei tükrözték a nyugtalanságát, a szavaival egy időben a távolban hatalmas fekete pusztító vihar ereszkedett alá, öltött alakot. Eget-földet rengető villámok közepette Aiaka lefagyott és könnyekkel küszködve csuklott össze. – Aiaka! – Zena aggodalmasan térdelt le a remegő Aiaka mellé, akinek a dús fekete háta közepéig érő haját simogatva próbálta nyugtatni őt. Takashi is odalépett a félelemmel küszködő kék fekete kockás szoknyát és gallérján félhold mintás sötétkék rövid ujjú inget viselő barátja mellé. – Szedd össze magad! – segítette fel a földről a minden egyes villámlás nyomán összerezzenő lányt, miközben a hurikán erejű szél tépázta a fákat. Farkasszemet néztek az egyre tomboló viharral, amiben talpon maradni is küzdelem volt. Aiaka erősen belekapaszkodott a fekete válltáskájába, a kezébe a rövid kardjával, melyet még az anyjától kapott és mindenhova magával vitt készen állva a harcra. Engedélye volt, hogy magával vigye, amíg nem használta az iskolán belül. – Keresnünk kell egy menedéket a vihar-elől! Méghozzá most! – alig, hogy Takashi kimondta egy hatalmas villám csapott le az égből. Majd a három baráttal együtt eltűnt, csupán egy tátongó krátert hagyva maga után. Másnap a híradóban: – Tegnap a délutáni órákban egy hirtelen vihar óriási károkat okozott az ország déli részén. Fákat csavart ki, házakat rombolt meg, az utcákon mindenütt törmelékek. A kutatók most is vizsgálják az esetet. A helyszínen nem találtak holtesteket, sem a helyieket. Olyan, mintha a föld nyelte volna el őket… – mondta be a vihar sújtotta városrész előtt álló híradós. Eközben egy másik, ismeretlen világban a romok között, ezüst fűvel borított réten feküt Takashi, Zena és Aiaka. Takashi Aki „Mindenem fáj…” A sok verekedés után már ismerős volt ez az érzés... Nyitom ki erőtlenül a szemem, ködös tekintettel néztem a karcolásokkal teli kezem. „Elvertek volna? Nem emlékszem rá, hogy verekedtem volna…” fordultam a hátamra. Kékes-vörös fellegeket, ezüstös kék eget, vörösen ragyogó napot láttam. „Milyen furcsa álom…” A közvetlen felettem elrepülő sárkány erős szárnycsapására kaptam fel a fejem. Egy darabig döbbenten követtem a tekintetemmel ahogy távolodik, de aztán gyorsan körbe néztem az idegen tájon. Zena épp az álmot törölgette ki a szemeiből és Aiaka is ott volt nem mesze tőlünk, még eszméletlenül feküdt… Percekbe telt, mire Zena is felfogta a látványt. – Aiaka! Aiaka! Ébredj, ezt neked is látnod kell! – rázta fel izgatottan Zena, aki azt se tudta hirtelen, mit kezdjen magával örömében. Mély csodálattal a szemében nézte a rengeteg színben pompázó misztikus lényeket. Amiket eddig csak a filmekben láttunk. – Gyönyörű! – pördült meg Zena az ezüst fűben. – Hol vagyunk? Ez valami álom? – Aiaka értetlenül pislogott. – Ahhoz kicsit túl élethű… – szorítom ökölbe a kezem. A sebeim fájdalommal jelezték nemtetszésük. – A vihar... Belénk csapott egy villám… – Aiaka arca egész elsápadt az emléktől. – Hogy lehet, hogy… – mielőtt befejezte volna, két ismeretlen nővel találtuk szembe magunkat. Az alacsonyabb nőnek hosszú vörös felkötött haja meg felemás vörös és kék szemei voltak. A fekete bőrét helyenként égési sebekhez hasonlatos nyomok borították. Mellkasán fekete jelek látszottak, és a fekete egy újabb árnyalatában pompázó, harcra alkalmas ruhát viselt. Mellette hosszú hullámos kék hajú nő állt hajában jégkristályokkal, melyek világos bőrét is fedték helyenként. Jég kék szemekkel, rideg tekintettel, elf fülekkel, hegyes fogakkal, kék-kristályhoz hasonlatos körmökkel és fekete harcra alkalmas ruhába testesítve meg a ridegséget. Szemünk láttára formált jégpengét a kezébe, minek hatására Aiaka is harcra készen, a táskájába lapuló kardon pihentette a kezét. – Nem tudom, kik vagytok, de ha ránk támadtok meg fogjuk védeni magunkat! – jelentettek ki Aiaka. – A mi nyelvünkön beszél... – mondta a jégpengés nő gyanakvóan. – Nem akarunk bántani titeket! Ha ti sem minket... – mondta a másik alacsonyabb nő. – Reiko vagyok! Ha jól sejtem, nem Zafikawába valósiak vagytok – Zafikawa? – kérdeztünk vissza. – Még sose hallottam róla! – közölte Aiaka gyanakvóan. – Persze, hogy nem! Nézz szét, ez itt már nem a mi világunk! – mondtam ki. – Ez a varázsvilág! – szólt a helyzettől kissé megszeppent, mégis lelkes Zena. – Úgy mondod, mintha még sosem találkoztál volna mágiával… – mondta Reiko meglepetten. – A mi világunkban az efféle dolgok csak a legendákban és a fantáziában léteznek – közöltem a tényeket lazán. A két nő összenézet. – Ha ez igaz akkor jobb lesz, ha velünk jöttök! Mielőtt rátok támad valami! – intett Reiko, hogy kövesük. Ismeretlen terepen, sárkányokhoz hasonló lényekkel körülöttünk, mivel egyiküknek se volt jobb ötlete, mint a "kedves" idegeneket követni. Felkaptuk táskánkat, és követtük Reiko-t. Utánunk jött a másik, hogy szemel tartson minket. Lila varázserdővel körülölelt, fehér márványra emlékeztető város szürke, macskaköves utakkal fogadott minket. A város szívében drágakőként emelkedett ki egy kristálykastély. Az utcán különféle lények érdekes bőrszínnel, plusz testrészekkel, tetoválás szerű mintázattal jártak keltek. Sokan közülük megbámultak minket, úgy ahogy mi őket. Az újdonság hatása. A kastély boltíves kristályfolyosóin keresztül értünk a tágas teremhez, ami a trónterem lehetett. A trón mögül arany koronával ékesített, elegáns kék földig érő ruhában, könnyű léptekkel lépet elő egy nemesi kisugárzású nő, kinek világoskék bőrénél is világosabb kék vonalak mintázták arcát, melyet elf fülek egészítettek ki. Kék szemeiben kristályokkal, feltűzött sötétkék-lilás hajába is kristályok keveredtek és a haját mind két oldalon denevér szárnyakhoz hasonló valami díszítette. – Felség! – hajolt meg a nemes kisugárzású nő előtt mindkét kísérőnk. – Azare! Reiko! – fogatta őket, majd felénk fordult. – Legyetek üdvözölve Zafikawában! Én Sora vagyok! És bennetek kit tisztelhetek? – Aiaka! – lépet elő. – A barátaim Takashi Aki és Zena! – mutatott be minket, mire én biccentéssel üdvözöltem. – Örvendek! – köszönt Zena is. – A városhatáron találtuk őket, ahova a fény is becsapódott – Reiko szavai kérdéseket vetettek fel. – Azt állítják, egy mágia nélküli világból jöttek! – pillantott ránk Azare ellenségesen. – Egy mágia nélküli világból… A víz tükre talán mindkettőnknek válaszokkal szolgálhat – indult el Sora. „Nem bíznak bennünk” Követtük Sora-t az udvara, aminek a közepén egy márványkristályokkal díszített szökőkút szerűség volt, mely felett kristályok lebegtek. A szökőkútnál álltuk meg. Aiaka mint aki tudja, mit kell tennie, érintette meg a víz felszínét. Akár egy film elevenedett meg a víztükrében amikor lecsapott a villám! Mindent elborított a fény, majd eltűnt csak egy krátert hagyva maga után; aztán egy kék fény cikázott végig Zafikawa egén és zuhant alá az ezüst réten szétszórva a romokat és minket hátrahagyva... – A villám egy átjáró volt – vonta le a következtetést Sora. – Ha nincs mágia a világukban, akkor, hogy beszélhetik a nyelvünket?! – érvelt Azare vádaskodóan. – Valószínűleg az átjáró hatása! A víz tükre szerint nem hazudnak, Azare – adta a tudtára Sora nyugodtan. – Reiko! Azare! Itt vannak! – szalad oda hozzánk mezítláb, a királynőre hasonlító fiatal kb. velem egyidős lány térdig érő kint vállú fekete ruhában. Elf fülekkel, az arcán fekete jelekkel a fehér bőrén, aminek a kristályok is részét képezték. A csuklója körül karperecként lebegtek a kristályok és sötét kék derékig érő haját ugyanúgy kristályok szegélyezték, még kristály kék szemeibe is kristályok vegyültek. Mintegy szavainak nyomatékot adva az égen megnyíló kapuból különféle lények özönlöttek és ütköztek meg a láthatatlan erőtéren, ami valószínűleg egy pajzs. A lények egy részébe a mi világunk lényeihez hasonló vonásokat véltem felfedezni. Köztük volt néhány Griffhez hasonló lény lángokból és sok dinoszaurusz szerű lény mellett, valami farkasember szerűség ördög szarvakkal. Akik ragadozó szemükkel csempésztek félelmet a helyiekbe. – Na ez már valami! – ismerem el az összeverbuvált sereg láttán. Melyből a vörös bőrű göndör réz barna hajú nő, fekete tollas hárpia szárnyakkal tűnt ki. Teljesen kék szemekkel, fekete ruhába és rosszat sejtető mosollyal figyelve az alatta lévőket. Mellette dús hosszú fehér hajú nő, a hajába szarvakkal és démoni arany szemekkel. Hegyes fülekkel, vörös démoni szárnyal és fekete körmei akárcsak egy fegyver koronázta hosszú ujjait. A papírnál is fehérebb bőrét lila pikkelyek mellett a harc és sötétség nyomai is szegélyezték. Még ebből a távolságból is figyelem felkeltő kék ajkai voltak az arca jobb oldalán vörös jelel. Azare nem habozott, két jég pengét előkapva vetette bele magát a harcba. A pajzs megrepedt. A betörni próbáló lények üstökösként csapódtak be a városba. Egyik egyenest Zena-t vette célba. Aiaka egy mozdulattal elő kapta a kardját táskájából és tántorította el céljától. Szembe nézve a felénk törtető támadókkal, melyek egy részének én is útjába estem. Az arcomra mosoly szökik. A táskámat ledobva ugrottam el a magát rám vető lény támadása elől, egyenest a fejére. – Mond csak hallottál már te olyanról, hogy taktika? – gúnyos szavaimra vad tekintettel válaszolt. Mire az oszlopnak rúgtam. – Azt hiszem ez nemet jelent... „Ezek a lények ösztöntől hajtva harcolnak... Nos akkor szórakozzunk egy kicsit!” Futok neki a lények sokaságának és ütöm ki az elsőt, aki nekem fut. „Ez fájt! Jó kemény bőre van!” Rázom le kezemről a fájdalmat. „Az eddigi harcainktól eltérő, de legalább annyira szórakoztató! Ilyen biztos imádná, szabályok nélkül verhetné le mind!” Vigyorogva ugrok fel a levegőbe, ahol megpördülve rugóm fejbe a következőt, úgy, hogy letaroljon még néhányat. „Ez túl könnyű...” – Takashi légy résen! Ez itt egy másik világ és az ellenfeleid nem emberek! – emlékeztet Aiaka szigorúan. – Én mindig résen vagyok! – kiáltok vissza vigyorogva. Némi mosollyal díjazta szavaim, de látszott rajta, hogy őt feszélyezi a tény, hogy ez egy másik világ. A démon Shiori és hárpia Ayame a levegőből figyelte a harcot ahol egy számukra ismeretlen vörös hajú fiú olyan erővel vágta a földhöz egyik repülő ellenfelét, aminek nyomán egy kisebb kráter keletkezet. Majd ugyan ezzel a lendülettel pördült meg és rúgott bele egy másikba, hogy az a levegőt is átszelve tűnjön el a szemük elől. „Egy ilyen szintű harcos miért nem vet részt a harcba eddig?!” furcsállotta Shiori, aki a parancshoz tartva magát figyelte az eseményeket miközben a sereg feletti kontrollt és a pajzson való átjutásról gondoskodott. – A könyv! – kiáltott Seiri hercegnő felhívva mindenki figyelmét Ayame-ra, aki kihasználva, hogy a harc leköti a figyelmüket megszerezte azt amiért jöttek. Az oszlopok között suhant el Ayame hárpia szárnyaival. Kezében a könyvvel, amit diadalmasan mutogatott. Egy gyors mozdulattal ki is kapta a kezéből a vörös hajú fiú. „Várható volt, hogy valaki egyszer ki fogja használni a könnyelműségét! Nem értem miért őt bízták meg ezzel a feladattal...” Shiori rosszallóan. – Te! – szelte át a köztük lévő távolságot azonnal, pusztán néhány heves szárnycsapással. Megpróbálta vissza szerezni a könyvet de... – Aiaka kapd el! – és már el is hajította a könyvet. A fekete hajú lány a levegőben kapta el. A könyv a lánnyal együtt fénybe borult. Mire a fény kihunyt a könyv már sehol sem volt! Csak a lány zuhant vissza értetlenül. Shiori azonnal megértve a küldetés sikertelenségét sóhajtott. – Na jó, most már kezd elegem lenni! Teleportáló villámok, legendás lények, varázs világ és semmivé váló könyvek! – mérgelődőt Aiaka. „Volt valami fura a szavaiban… Mintha neki ez az egész új lenne...”– Tűnjetek a szemem elől! – ütötte ki dühében az újabb támadókat, akik őt vették célba. – Az lesz a legjobb, ha most azonnal jelentünk! – Shiori nagy szárnycsapással véve lendületet a repüléshez. Intett Ayame-nak is, aki kisebb lelkesedéssel távozott. Aiaka „Valami megváltozott... Mintha a lelkem egy kézzel fogható távolságba került volna... Egyszerre idegen és ismerős erő járt át...” – Viszlát újoncok! – intett nekünk a réz hajú szárnyas nő. – Exitaris – teleportált el az egész sereg a fehér hajú démon nő egyetlen szavára. „Most komolyan?” – Mégis mi volt ez? – szegeztem azonnal a kérdést Sora-nak. – A helyzet az, hogy támadás alatt állunk, bár mi egyelőre igyekszünk az önvédelemre szorítkozni, de csak idő kérdése, hogy háborúvá váljon... – válaszolt Sora szomorúan, majd a hozzá hasonlóan kristályokkal ékesíttet sötét kék hajú fiatal lányhoz fordult. A lány kék kristályok mintázta szemei találkoztak az övével. – Lányom tudom jól menyire a szíveden viseled a nép sorsát… De nem kockáztathatod az egészséged! Ne feledd a kötelességed, hogy életben maradj! – szidta meg szigorúan. „Ez megmagyarázza miért hasonlít ennyire a királynőre.” – Sajnálom, ha aggodalmat okoztam, de ez az én harcom is! – érezni lehetett a keserűségéét. „Kötelesség, egy ország hercegnője, ami harcban áll..”. – Seiri pihenj inkább le – javasolta Sora békítő hangnembe. A lánya nem szabadkozott, helyet foglalt az egyik oszlop mellett. – Mik voltak azok a lények? – kérdeztem rá még mindig próbálva megérteni a helyzetet. „Nem mintha azt tudtuk volna ők micsodák...” – A démoni szarvakkal ékesített ösztönösök az Ördögfarkasok, míg a mindenféle keverékek összefoglaló neve Kerebrosz – kaptuk meg a választ, ami még későbbiekbe hasznos lehet Reiko-tol. „Tényleg egy másik világba voltuk, ahol démonok léteztek...” – Most már elhiszitek, hogy máshonnan jöttünk?! Akkor azt is mondjátok meg hogy mehetünk haza! – követeltem. – Haza? De hisz csak most jöttünk! – Zena zavartan. – Az előbb támadtak meg! – rovom meg. „Még nem fogta fel a veszélyt...” – Máskor is volt rá példa… – motyogta Zena. „Mindig is szeretet velünk tartani. Annak ellenére, hogy milyen veszélyes volt....” – Ami azt illeti én is maradni akarok! – közölte Takashi mosolyogva. – Hogy ez engem miért nem lep meg! – megfáradtan az arcomat a kezembe temetve. – Egy kicsit se féltetek? – Reiko kissé meglepetten. – Úgymond harcosok közt nőttünk fel, már hozzá szoktunk a harchoz. Ő pedig még keresi is! A félelem nem szerepel a szótárába! – nézek rosszallóan Takashi-ra. – A haza jutásotokkal kapcsolatba ígérem, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, de időbe telhet… Addig is Reiko intézkednél a szobájukról – kezdet bele Sora. Reiko bólintott és már el is ment. – Ahogy ti is láttátok Zafikawa harcba áll a Kristály birodalommal, akik egyre-másra igáznak le városokat, országokat megállíthatatlanul! Uralkodóként az én felelősségem megvédeni a népem és eleget tenni a kérésüknek! És bár látom így is elég jól boldogultok... Szeretném, hogy amíg itt vagytok elsajátítanátok a lélek varázsát – osztotta meg velünk Sora már a szökőkút szélén ülve. – Lélek varázsa? – kérdezett rá Zena. – Pontosan! Akárcsak Azare jege, viszont személyenként változó lehet! – Sora válaszul. – Azt akarod, hogy varázsoljunk? – fordult sarkon Takashi. – Szóljatok, ha harcolni kell – távozott látszólag rideg nyugalommal. „Úgy tűnik neki is meg van a határa.” Némi megnyugvást találva a tudatba. – Én megpróbálom… Ha ezzel segíthetek! Enélkül úgysem hiszem, hogy sok hasznomat vennétek... – vallotta be Zena mosollyal az arcán, mégis keserűen. – Rám és Takashi-ra is számíthattok amíg itt vagyunk! – szögeztem le. Magam se tudva mi lesz azután, hogy lesz egy biztos utunk haza... – Köszönöm... – Sora megviselt mosollyal. – Ez a mi érdekünk is! Hisz befogadtok minket az otthonotokba, a bizalmatokba… Ez a legkevesebb! – sokkal határozottabban mondtam, mint gondoltam volna. – Ez annyira izgalmas! – Zena szinte ugrált örömébe. „Biztos Ilyen is lelkesen vetné magát harcba és Kamillnak is tetszene a mágikus világ, Midori pedig...” – Mi lett a könyvvel? – tetem fel inkább a kérdést, ami zavart. – Már a tiéd! Felébresztett valamit, ami benned szunnyadt ezzel elvégezte a feladatát – Nem vagyok elragadtatva Sora válaszától... – Miért kellett nekik az a könyv? – Zena érdeklődően. – Valószínűleg fel akartak valamit ébreszteni… – Sora-án látszott, hogy bármit is akartak nem feltételezett jót… – Rendben akkor lásunk neki! Mi az első lépés?! – tereltem a témát. Amúgy sem lett volna értelme találgatni. – A szökőkútba megmutatkozik a képességetek – közölte Azare ridegen, aki továbbra is szemmel tartott minket. – Lépjetek bele – adott némi instrukciót Sora kedvesen. Mind ketten ki bujtunk a cipő, harisnya és hasonlókból. Haboztam... Felemás érzéseim voltak ezzel az egész mágia dologgal kapcsolatba... Mégis megtettem az első lépést. Alig, hogy a vízbe léptem fénybe borult. Miután a fény eloszlott… Lassan kinyitottam a szemem. Előttem fegyver formát öltött lebegő víztömegről, Zena-ra emeltem a tekintetem, aki karján leveles indákra emlékeztető jeleket csodálta. – Mit jelent? – kérdezett rá. – Az Idézők jele! Te pedig Aiaka egy fegyvermester vagy, akik bármilyen fegyverrel képesek harcolni a mágia ellen, meg tudod erősíteni a fegyvereket és ketté vágni a mágiát – magyarázta el Sora. A világ egy másik részén a fekete ónix kastély előtt miután Ayame és Shiori vissza tért rendet tett az ösztönösök között és csak az után járultak a királyuk Deren elé. – Hol van a könyv? – szegezte nekik azonnal a kérdést. Sötétbe mezítláb álló férfi elf fülekkel, felemás vörös láng és arany láng szemeivel. Világos zöld hajába kristályok vegyültek, fehér angyal szárnyak és ördög szarvak ékesítették. Világoskék bőrét sötét kék, fekete és vörös kristályok meg néhány seb is szegélyezte. – Idegenek tűntek fel, közöttük volt két új harcos! Az egyik fegyverrel míg a másik puszta kézzel vette fel a harcot. Kétségkívül tapasztalt és képzet harcosok. Megszerezték és aktiválták is a könyvet – tett jelentést Shiori meghajolva előtte. – Más világból jött harcosok – Liem arcátlan sötét mosollyal mutatott érdeklődését semmi jót nem ígérve jelenlétével. Démoni arany szemei, vörös láng hajával kitűnt a sötétből míg fekete bőre és fekete áttetsző szárnyai egy egész más árnyalatát képviselte a sötétségnek. Zena – Rendben Zena mostantól Reiko fog tanítani, ő is idéző akárcsak te – intett Sora az épp akkor vissza érő Reiko-nak. – Gyere a könyvtárba, ott vannak az idéző könyvek, amivel gyakorolhatunk – invitált Reiko. Visszaadtam Aiaka táskáját, majd izgatottan a nyomába szegődtem. A lebegő könyvekkel teli terembe, valami ködszerű varázslatba, repültek összevissza a könyvek... A plafonon mozgó kép, amin sárkányok a leheletükkel bolygókat hoztak létre. „Elképesztő bárhova nézek varázslat!” – Ez jó lesz – lapozott fel egy könyvet Riko mielőtt lehunyta a szemét. Arany jelek kezdtek kirajzolódni a levegőbe. Lepke szárnyú sárkánygyíkot formálva, ami életre kelt és tett egy kört körülöttük mielőtt rá szállt a kezére. – A lényeg a koncentráció és a kapcsolat. Először is alaposan megkel nézned. Aztán lehunynod a szemed és magad elé képzelni. Neked még ki kell mondanod a megidézendő lény nevét, esetleg a varázslatot. Minél többet használod és jobb leszel annál kevesebbet kell majd beszélned. Tessék tegyél egy próbát – adta oda a könyvet melynek súlyát azonnal megéreztem. „Nem lehetek senki terhére! Aiaka és Aki is képes rá, nekem is menni fog!” Alaposan tanulmányozni kezdtem. – Chiride! – nem történt semmi, tovább próbálkozok újra és újra. Takashi Aki Ezüst növényzettel borított réten ültem, az eget nézve melyet különböző repülő lények szeltek át. Egyre sötétebb színekbe fordult a kék és ezüstös holdfénynél. Szeretem az eget nézni. A harc mellett ez volt a második kedvenc elfoglaltságom. Az ég állandóan változó, mindig új arcot mutatott. Olyan táj volt, amit szívesen fedeztem fel a tekintetemmel és sosem untatott! – Ide ülhettek? – jött oda a Hercegnő törékeny mosollyal. – Felőlem! – nemtörődöm hangon vonva vállat. – Olyan furcsa ez a csend! Miközben tudom bármikor megtámadhatnak… – a Hercegnő elgondolkodva. – Mesélnél a világotokról? – reménnyel a hangjába. – A mi világunkba is vannak harcok, voltak olyanok, amelybe az egész világ szinte rész vet. De az utóbbi évszázadba úgymond béke uralkodik. Nem sok a háború, de mindig vannak harcok. Nincs varázslat! De van helyette technológia, kommunikáció és sokmást ezzel oldottak meg! Szokások, ünnepek, kultúrák, táncok, zenék rengeteg munka, iskola és sok minden… – mondtam unottan. –...Miért harcolsz? – kérdezte. – Hercegnő, miért jött ide? – szembe fordulva vele unva meg a körítést. – Csak Seiri… – igyekezet mosolyogni. – Nem kell barátságosnak lenned! Úgyis el fogunk menni előbb vagy utóbb! Különben is láttál harcolni! Mondd meg te szerinted miért harcolok?! – érdeklődés híján. – Mert szeretsz harcolni – nézet rám szemeibe kristályokkal. – Takashi Aki a nevem, még nem mutatkoztam be – kissé meglepődőt a szavaimon majd elmosolyodott. – Csak én gondolom, hogy ez a nap túl gyorsan telt el? – állok fel, majd elindultunk a márvány városba. – Lehet, itt minden nap hossza változó. Ahogy a fény és sötétség intervalluma is – Seiri válaszul. – És ezt meg lehet szokni? – Őszintén kételkedem, hogy a válasz igen! – Nekünk ez a természetes… – mondta elgondolkozva. A márvány városba lépve szinte mindenki szeretet teljes mosollyal üdvözölte Seiri-t és bosszantóan lassan haladtunk a kastély udvaráig emiatt. – Lemaradtál Zena és az én képességem felfedezéséről – Aiaka piszkálódó hangnemmel rója fel a távozásom. – Hagy találjam-ki te lettél az esetlenek védő szentje! – játszottam el a szavakkal kissé gúnyos tónusba. – Nem! Én fegyvermester vagyok, Zena meg idéző és te Takashi? – Nem hagyja annyiban a dolgot. – Jóbban ismerem a lelkem, mint bármilyen mágikus víz! – jelentem ki a körülöttem lévőket meglepve. Hitetlenül néztek Seiri-re, aki a fejével intve jelezte, hogy nem ő árulta el. „Pedig a válasz logikus volt...” – Azt hiszed ez egy játék?! – fakadt ki dühösen Azare. – Vagy csak ilyen nagyra vagy a képességeiddel?! Holnap személyesen fogom le tesztelni milyen harcos is vagy te! – Ha harcolni akarsz azt mond! Bárhol, bármikor ki állok bárkivel! – Beképzelt! – rosszalló Azare. Aiaka biccentéssel jelzi, hogy kicsit tényleg úgy hangzott… Bár nem volt célom. – Sikerült megidéznem Chiride-t! – szaladt ki lelkesen Zena a palotából. – Bár csak rövid időre... De sikerült! – állt meg előttünk. – Ne aggódj a kezdet mindig nehéz! – vigasztalta Aiaka. – Még Takashi-nak is? – nézet rám. – Amikor Aiaka-val először találkoztunk is vesztésre álltam! – közöltem széles mosollyal. – Egy csapat felsős ellen! – nevetett Aiaka. – Felsős? – kérdezett vissza Reiko. – Nála sokall időseb fiuk kb. annyi idősek voltak, mint mi most. Esélye se volt az akkor még gyerek Takashi-nak! Sebek borították úgy nézet ki, mint akit többször is elvertek már, még a feje is vérzett! De még mindig képes volt talpra állni azzal az elszántsággal! – mesélte Aiaka. – Te meg képes voltál fejen csapni és azt mondani “Miért nem maradtál inkább a földön!” – szép emlékek. – Ez után leszidtál! “Ostoba vagy ha azt hiszed, hogy ha feladom kevesebbel megúszom!” – Aiaka mosolyogva. – És az után? – Zena bele élve magát a történetbe. – Megjelent Aiaka apja Torao mire elfutottak és az anyja Keiko meg ellátta a sebeim. Torao megígértette velem, hogy nem csinálhatok semmi hasonlót amíg őt le nem győztem – mosolyogva az emléken. „Nekem ez nagyon sokat jelentet akkor! Lévén, hogy az említtet felsősöket a vér szerinti bátyám Kizuro küldte rám!” – És végül sikerült? – Zena kíváncsian. – Zena most az apámról van szó! – oktata ki Aiaka. – Mindenesetre az biztos, hogy nem sok valakit láttam olyan tiszta szándékkal neki futni! – jót mosolygott az emléken. – Nem tudhatjuk milyen nehéz holnap vár ránk – állt fel Sora. – Reiko a szobájukba kísérnéd őket? Holnap majd intézkedünk a többi szükségletetekről, mint a ruhák – mind beleegyezően bólintottunk, majd felkaptam az udvaron hagyott táskám. A márványoszlopok mellett elhaladva, követük Reiko-t a kristály folyósokon. Zena és Aiaka egy szobát kaptak, de az én új szállásom se volt mesze az övéktől. – Jó éjszakát! – búcsúztak vonakodva. Kinyitottam a könnyű fekete márvány ajtót. A szoba sokkal magasabb volt, mint a folyosó. Tömény kristály falakkal, nem volt sok bútor. Kétszemélyes ágy, egy szekrény és egy ajtó a másik helyiségbe. Egy részem talán szörnyekre, csapdára vagy méregre számított... A táskám az ágyra dobtam. De semmi! Aztán én is bele vetetem magam. „Fura, de kényelmes! Az iskolatáska tartalmán kívül nincs nálunk semmi személyes...” Nézek bele. „Nem sok minden van benne. Nem mintha sok mindenhez ragaszkodnék...” Veszem le a cipőm. „Azért jobb, ha készen kell állnom bármilyen eshetőségre!” Határoztam el magam körbe nézve a szobán. Aiaka Alig, hogy beléptünk a szobába és magunkra maradtunk. – Vajon menyi idő telt el otthon… Anyukám már biztos nagyon aggódik és a többiek is... Mostanra már Kamill, Midori és Ilyen is visszaértek az osztály kirándulásról… – gömbölyödött össze Zena keserűen. Csak most tudatosult benne milyen távol is kerültünk a többiektől. – Ez itt a varázs világ! Biztos van rá mód, hogy kapcsolatba lépjünk velük! Ígérem holnap amint lesz rá lehetőség meg is tesszük, de most már aludnunk kell, hogy a szervezetünk hozzá szokjon ehhez a világhoz – biztattam gyengéden simogatva a hátát. – Ti vagytok a legjobb barátaim! – nézet rám Zena könnyfátyol mögül. – Bármi is legyen mi itt vagyunk neked! – öleltem át. Ketten aludtunk a két személyes ágyba, egymást ölelve ahogy régen is tettük mikor náluk maradt estére.