A három vihar legendája 2. Fejezet Zena Szembesülése a veszéllyel kijavítozt változat

„Minden ellenfelüket csak ki ütötték. Nem valami vér szomjasak!” Vigyorodott el Liem analizálva az ónix kristály asztalon vissza játszott harcot. – Volna egy javaslatom – Liem magára vonva a figyelmüket. – Az újoncok kapcsán? – vont kérdőre Deren tudván a választ. – Fel kéne mérni mire képesek – játszotta el a tanácsadó szerepét Liem. „Nem kőnyű el játszani, hogy érdekel válasza!” mindenki tudta, hogy saját maga ura volt és nem volt igazi hatalmuk felette. – Ha már saját heccedre használod őket legalább valami hasznos feladatot is adhatnál nekik – vágta a fejéhez Deren. – Az ellenség csökkentése nem hasznos? – Liem kegyetlen mosollyal ignorálva a rosszallását. – Veszteségek minden oldalon a harc vele járója – Deren ridegen. „Mondja a rideg és céltalan örökös.” És már megy is Deren a saját útjára. „Nézzük milyen célt kéne nekik adni, amiért Deren hajlandó felelősséget vállalni. Végül is ezért hasznos hogy ő viseli a koronát és nem én! Csak tudnám miért jár mezítláb? Ő és a furcsa szeszélyei!” – Ayame, Shiori feladatom van számotokra! – szólítja meg őket Liem engedelmességet várva. – Szedjetek össze egy kisebb csapatot támadjátok meg újoncokat. Lásuk mit tudnak, ha az életük a tét és ha már ott vagytok szerezzétek meg ezt is – nyomta a kezébe a célponthoz szükséges információt unottan. – Deren nagyúr tud erről? – Shiori gyanakvóan. – A te dolgod nem kérdezősködés! Hanem a feladat végre hajtása! – szembesítette Liem kegyetlenül. – Szórakozzuk kicsit az újoncokkal! – Ayame lelkesen. – A csapat kiválasztását rátok hagyom! – küldtem őket útjukra Liem. Shiori biccentet majd neki is álltak válogatásnak. Alig hogy Zena fel kelt rohant Takashi-hoz, de csalódótan kellett tapasztalnia, hogy nem volt a szobába. Aiaka kardját magához véve ment az udvara Zena pedig követe őt. Takashi a hátát az oszlopnak támasztva ült a párkányon. – Takashi! – ugrott Zena nyakába még az arca is felragyogott, amint meglátta. – Még mindig a varázs világba vagyunk! – izgatottan. „Olyan meg nyugtató, hogy ő és Aiaka is itt vannak.” a lelkesedése ellenére is érezve némi nyugtalanságot. – Hol máshol Zena, hol máshol?! – Takashi mosolyogva. Alig hogy el engedte, kiegyenesedve nézet szembe Azare-val, aki két pengét formált a kezébe. – Mire vársz gyere mutasd mit tudsz! – hívta ki őt Azare. Takashi azonnal ott termet mellette. „Neki aztán, nem kelet kétszer mondani. Mindig vevő volt, egy jó kis összecsapásra.” Zena őszinte csodálattal nézve fel rá. Az egyik pengével kivédte Takashi támadását, míg a másik centikre Takashi mellkasától siklót el. Aiaka ki használva az adódó helyzetet támadt. A jég megrepedt ahogy neki feszült a kardjával! Azare meg pördült, miközben Aiaka karján egy vékony csíkot vágott. A seb körüli fagyás nyoma, csak fokozta Aiaka elszántságát. Takashi puszta kézzel kapta el az Aiaka feje felé suhanó pengét. Majd olyan erővel pofozta fel Azare-t amitől kibillent az egyensúlyából. Aiaka rá vetette magát de vissza pattant a jég falról amit Azare saját védelmére húzót fel. Ez a fal Takashi egy rúgása alatt össze is omlót. Zena már megszokott visszafogott izgalommal figyelte az izgalmas összecsapást. – Fel fogjátok ti ennek a tétjét? – Azare megkérdőjelezve őket. – Fel! – csaptak fel lángok komoly Aki ujjai közt. „Tűz?!” mindannyian elkerekedett szemekkel figyelve a lángokat. – Mondtam, hogy jól ismerem magam! – közölte Aki vigyorogva. A lángok nem égették őt. „Elkepesztető, egy éjszaka alatt el sajátította!” Zena már hozzá szokva Takashi tehetségéhez. – Ez mágia?! – fejezte ki meglepettségét Aiaka. – Nos igen… Az elején, úgy éreztem a mágiával kapcsolatba, mintha az akaratomon kívül egy plusz fület varrtak volna rám! De aztán este sok időm volt elgondolkodni ezen és rá jöttem ez nem egy külső dolog amit rám erőltetek, hanem a részem. És semmivel sem másabb mintha az ujjam lenne vagy ilyesmi – vont vállat a végén a magyarázatnak Takashi. – Aludtál te egyáltalán? – vonta kérdőre Aiaka. – Nem igazán, tudtam egy ideig még biztos el fog tartani míg hozzá szokok az új időbeosztáshoz – vágta rá Takashi. „Én se maradhatok le!” Zena határozottan lelelkesítve magát. „Egy éjszaka alatt?! Takashi mindig meg tud lepni, az ilyen húzásaival! És bár a fegyver használat közel állt hozzám. És bele mentem, hogy szembesítsenek állítólagos képességeimmel… El hinni, hogy valamiféle mágia a részem, még mindig idegen volt…” Aiaka még mindig kényelmetlenül érezve magát a gondolattól. – Én egy harcos vagyok nem mágus! – fejeztem ki Aiaka az ellenérzéseit. – Megértem! – Azare acélozott tekintettel. – Az erőd is innen ered! – közölte mire Aiaka csak erőtlenül bólintott. Mind zajra figyeltek fel, ahogy az irányába fordultak négykézláb Zena felé futó hegyes fogú, nagy fekete szemekkel fel szerelt, tüskés lila lénnyel találták magukat szembe. Aiaka a kardjával fékezte meg a lecsapni készülő lényt, aminek a karmai csak úgy csikorogtak a pengén. Az elkepesztő testi erejével, a súlyával és a fenyegető fogaival próbált sarokba szorítani őt. De Aiaka a kardját erősen megrántva vágta meg a tenyerét. Majd minden erejével hasba rúgva nyert magának egy kis teret. „Az előző ellenfelek nem voltak ilyen rámenősek! Bizonyára azért mert azokat csak figyelem elterelésnek szánták! Zena!” Aiaka azonnal oda kapva a tekintettét szembesült a látvánnyal ahogy a dinóra emlékeztető tüskés kék lángokkal borítót lény az éles fogaival vicsorogva sarokba szorította Zena-t, az ellenfelét azonnal hátra hagyva rohant oda hozzá. A Mennydörgés hallatán viszont azonnal meg fagyot a vér az ereibe. „Ne most! Nem akarom őt is el veszíteni! Takashi!” kiáltott hangtalanul Aiaka és mintha csak meghallotta volna, tűzből kardot formált a kezében és egy mozdulattal lefejezte a lényt. Aminek a lilás vére Takashi-ra is rácsapódott. – Annyira féltem! – fakadt ki Zena, Takashi nyakába ugorva. Takashi az ölelését viszonozva nyugtatta. Aiaka pedig erőtlenül léptem mellé és öleltem át őket szorosan még mindig a történtek hatása alatt állva. „Úgy tűnik nem hazudót mikor azt mondta tudja mi a tét! Nem hezitált, hogy kioltsa az életét a barátja támadójának!” Azare a véres jelenet láttán meg fagyot támadókat szemel tartva, még végre el engedték egymást. – Mi volt ez? Azt hitem harcos vagy! – szegezte Azare azonnal Aiaka-nak a kérdést. – Sokszor küzdöttem már az életem során, tanultam harcot…– Aiaka védekezően. – Hagytam, hogy a félelem le blokkoljon… – vallotta be végül keserűen. – És ő? – pillantott Azare Takashi-ra. –...Szerintem ő már harcolt életre halálra… – Aiaka válasza sokat mondó volt. – Itt vannak! – pattant fel Seiri, de a teste azonnal cserebe hagyta és erőtlenül földre hullott. Erőtlenül a földön fekve, már sokadjára szembesült a gyengeségével. „Utálom, hogy a testem nem engedelmeskedik és tehetetlenségre kényszerít! Nem csak, hogy segíteni nem tudok, de még hátrálóm is őket! Kínzó ez a gyengeség! Élni akarok! Nyugodtan szaladni! Táncolni! Sétálni!” dühös könnyek kerülgették fájdalmas érzelmek nyomán. Ekkor éreztem meg Liem jelenlétét. – Liem! – húzta fel magát Seiri a saját erőtlenségével küszködve, vonszolva ki magát az udvara. Látta ahogy Liem mosolyogva ül az erkélyen, majd onnan elrugaszkodott egy krátert ütve érkezve az udvara. Még Takashi, Aiaka és Zena is úgy reagáltak, mintha tudnák mekkora veszélyt is jelent! – Ez a baj az újoncokkal, nem tudják hol a helyük! – Liem fenyegető vigyorral. – De nektek még meg van a lehetőségetek, hogy a győztes oldalt válasszátok! Még azelőtt hogy meg haltok! – olyan kár örömmel, mintha semmi kétsége nem lenne az utóbbi bekövetkezése felől. – A döntés rajtatok áll! – távozott mosollyal az arcán, az ösztönösökkel együtt. – Nem bízhatunk meg benne! – jelentette ki Takashi teljes magabiztosával. – Én nem tudom garantálni a biztonságotok, ők viszont igen, ez tény... – Sora komoran. – Sora, ha volna rá lehetőség szeretnék beszélni a családunkkal, megnyugtatni őket – Aiaka nyugtalanul, erre Zena is fel kapta fejét mutatva a lelkesedését. A királynő félmosollyal a szökőkútra mutatott. – Érintsétek meg és gondoljatok ara akivel beszélni szeretnétek és a módra ahogy kapcsolatba léphetek velük – osztotta meg velük Sora amit tudniuk kellett. Aiaka, Zena-val közösen, meg érintette a felszínt amin szépen kirajzolódót a három velük nagyjából egy korú fiatal alakja. A sötét barna hajú kék szemű fiú Ilyen figyelt fel elsőként a hívásra. Jobb oldalán egy világos barna fonót hajú és víz kék szemű lány Camille a könnyeivel küszködve, míg a másik oldalon egy sokkal nyugodtabb zöld szemű lány Midori arany színű a derekáig aláhulló hajjal fejezte be a terítést. A mágikus világba élők tisztes távolságból, de érdeklődve figyelték a számukra idegen képet ami kirajzolódót a vízben. – Takashi, Aiaka, Zena nem fer, hogy minket csak úgy kihagytok a buliból! – rótta meg őket a Ilyen, fel híva a mögöttük lévő felnőttek figyelmét is rájuk. – Zena kislányom! – a dús vörös haját felkötve hordó fáradt aggódó Kaia, arany szemeit öröm könnyek lepték el. – Zena!! – a fekete hajú, szürke szemű Zek. A világos barna haját feltűzőt kék szemű Miranda-val szinkronba. – Anya, Zek, Miranda! – vidult fel Zena őket látva. – Zena, Aiaka, Takashi úgy örülök, hogy épségbe látlak titeket! Úgy aggódtunk, aggódunk! Csak úgy eltüntetek! – szidta meg őket Miranda. – Esztek rendesen? Van hol aludnotok? – Zena anyja Kaia zaklatottan. – Kaia nyugodj meg! – Zek a vállát fogva próbálva nyugtatni barátját és írót, akiért felelősséggel tartozott kiadónál. – Jól vagyunk! – Zena fájdalommal küszködve sütötte le a szemét. – Aiaka és Takashi vigyázott rám! – tette hozzá mosolyogva. – Azonnal mondjátok meg hol vagytok! – követelte Ilyen a barna hajú fiú. – A körülöttetek lévő kép nem ki vehető, titeket viszont tisztán látni, nem tűnik valami stabilnak – tette szóvá Midori az aranyhajú lány. – A vihar el sodort minket és itt rekedtünk! Nem tudjuk mikor lesz lehetőségünk haza menni! Talán holnap, talán egy hónap múlva… – Aiaka keserűen próbálva megmagyarázni a helyzetet. – Már most hiányoztok! – világos barna hajú Camille szomorúan. – Nekünk is! – Zena fájdalmasan. – Nem tudjuk milyen sűrűn tudunk majd kapcsolatba lépni veletek... – pillantót Aiaka Sora-ra, aki bólintással adott engedélyt ara, hogy máskor is beszéljenek a családjukkal. – Csak az hogy ti nem tudtok! – fejezte be nem akarva hitegetni őket. – Ez még nem a világ vége! Ha ti nem tudtok el jönni, mi értetek megyünk! – jelentette ki a Ilyen olyan meggyőződéssel, mintha tényleg képes lenne rá. – Ilyentől még ki is telik úgyhogy jobb, ha sietek! – Midori szórakozótan. – Midori! – mosolyodott el Aiaka a húga megjegyzésén. – Takashi szólni fogsz a családodnak? – tette fel a kérdést Camille óvatosan. – Camille mi vagyunk Takashi családja! Ő az én bátyám nem annak az utolsónak az öccse! – jelentette ki Midori, olyan hévvel mintha a legnagyobb ellenségéről lenne szó. „Úgy tűnik Takashi-nak sokat jelentetek ezek a szavak... Én pedig csak most fogható fel milyen nehéz is nekik… Távol családtól, barátoktól egy ismeretlen világ harca közepén…” ismerte fel Seiri fájóan. – Lassan menünk kéne, később még beszélünk! – jelentette ki Aiaka határozottan. – Zek kérlek addig is vigyáz helyettem is anyukámra – kérte Zena, az említett pedig egy bólintással egyezett bele. – Aiaka, Takashi kérlek továbbra is vigyázatok lányomra – kérte őket Kaia komolyan. – Tanítványaimként el várom tőletek, hogy ebből a harcból is győztesen térjetek vissza! – szólalt meg halálosan komolyan az ezüst hajú, sötét zöld szemű harcos férfi Torao, olyan erős jelenléttel mintha tisztába lenne harccal amibe bele csöppentek. Olyan volt mint egy harc vezetője, aki garantálja a biztos győzelmet. „Elkepesztő a kisugárzása! Majdnem olyan mint apáé volt...” Seiri csodálattal. – Torao *san… – Zena döbbenten. – Az élet egy harc! Ezt sose felegyétek! – Torao szigorúan. – Igen is apa! – Aiaka vidám komolyságal. – Mester! – Takashi erős elhatározással. – Vigyázatok magatokra és egymásra! – Midori szavaival búcsúztak, mielőtt a kapcsolat megszakadt. „Ők pedig itt rekedtek velünk… Nekem Azare és Reiko volt olyan mintha a testvéreim lenének, hisz gyerekorom óta mindig ott voltak nekem! És a maguk módján törődtek velem! Még csak a helyzetükbe belegondolni is fájdalmas volt...” – Miért harcolnak ösztönös lények az oldalukon? – tette fel a kérdést Takashi komoly harcosként. A mágikus világ lakóit pedig meglepte, hogy ő is ugyan azzal megnevezéssel illeti őket mint amit ők használtak... – Liem és Deren képesek irányítani a náluknál gyengébb akaratú és lelkű lényeket… Akár egy egész hatseregnyit is, mint ahogy azt ti is láttátok nem a saját akaratukból támadnak. Szerencsére a célponton kívül, és egy alap stratégián túl, nem sok mindenre tudják utasítani őket, mint ahogy minden képességnek ennek is megvannak határai! – válaszolt Azare komolyan. – Minket is tudna irányítani? – kérdezett rá Zena félve. – Ere nem tudhatjuk választ, körüllőttetek túlsók zavaros tényező, nem e világ részeiként – közölte Azare ridegen. – Ha megbocsátotok most elmegyünk egymással megbeszélni a dolgokat – Aiaka udvariasan. Ez után el vonultak valahova, ahol maguk lehetnek... – Hercegnő! – szaladt Reiko Seiri-hez épp időbe, hogy el kapja, még mielőtt a sötétség teljesen el nyelte volna. Sora szomorúan idézet kristályokat köré, amik segítetek neki egy kicsit. Reiko keserű kifejezéssel vitte a szobájába tudva, hogy nem sokat tehetnek érte. Ez volt a mágikus erejének az ára… Azare a királynő oldalán maradva tartotta szemel a mágia nélküli világból érkezőket. Alig, hogy Aiaka, Aki és Zena magukra maradt Zena ismét földre rogyott és a könnyei is elő törtek. – Mégis mit kéne tennem? Nem bírom ezt a sújt! Annyira fáj! Olyan ostoba voltam! Mi van ha, nem tudunk hazamenni és itt halunk meg?! Bele se gondoltam a többiek érzéseibe! Én vagyok a legrosszabb! – fakadt ki Zena. – Mi vagyunk! – javította ki Takashi. – Mi együtt vagyunk a legrosszabbak! – a hátát veregetve. – Így van, nem vagy egyedül, mi is így érzünk Zena! Nekünk is fáj! – ölelte át őt Aiaka. – Nehéz lesz! De még egyszer nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármelyikünk is ily közel kerüljön halálhoz! – Takashi olyan erős elhatározással, mely még a megtört Zena-nak is erőt adót a folytatáshoz. – Nincs második esély! – mondta ki szigorúan. – Nincs! – kiáltotta Aiaka Zena-val egyszerre. Az elhatározás után megviselt kifejezésű Sora enni hívta őket semmit se ismertek fel a tükör asztalon felsorakozó ételből. – Reiko? Seiri? – Zena azonnal észre véve a tanítója hiányát. – Nemsokára Reiko is csatlakozni fog hozzánk, Seiri pedig pihen egy kicsit a harc izgalma után – biztosította Sora félmosollyal. Mind érezték, hogy nem mond el mindent, de egyikük se kérdezősködőt nem akarva vissza élni a vendég szeretetükkel. Reiko is csatlakozott hozzájuk pár pillanattal később az arckifejezése árulkodott szomorúságról, amit mosoly mögé próbált rejteni. Takashi vállat vonva kóstolta meg az utcán élve egy ideig megtanulta, hogy ne válogasson. Az ízek is furcsák voltak, de maga módján jó volt. Aiaka-t meglepte menyire tetszett neki miután túljutott az első pár falaton. Zena nehezebben küszködöt meg vele és mágiát kellett használjanak, ami ismerősebb ízeké változtatta az ételeket, hogy rendesen enni tudjon. A különböző világok együtt létezésének hatása volt, hogy személy ízléséhez igazító mágiák létre jöttek. Evés után mágikus anyagokkal szőtt ruhákkal teli öltözőbe vitték őket ahol nyugodtan válogathattak tetszésükre. A ruha alakjukhoz igazodott és mágikus védelmet is nyújtott még az anyag tervek alapján szőtte magát ismerős formába, ha úgy akarták. A szövő mágia komplex volt és Azare egyik specialitása, aki nyugalmat talált a finom karmesteri mágikus mozdulat sorba amibe elmerülve követe ritmust, amit anyag és terv zeneként súgót a fülébe. Mind a hárman elismerően nézték a folyamat eleganciáját. Zena szívesen próbált ki idéző ruhákat, amit Reiko-tol kapott még Aiaka inkább ismerősnél maradt. Takashi a fiú őröktől kapott ruhákat, akik elismerték képességeit. Takashi hálás mosollyal fogadta el és keverte ismerős ruha darabokkal. Az alsóneműk témája zavarba hozta a tinédzsereket, de Sora gyengéd mosollyal és ítélkezés nélkül vezette őket át a folyamaton. Mindegyikük újonnan készültet választott ebbe a világba nem volt szokás kölcsön adni ilyen intim ruha darabot. Seiri is magához tért mire befejezték a válogatást és Zena büszkén mutatta meg neki új kinézetét. Miután Liem vissza tért az obszidián kastélyba. – Milyen kedves tőled, hogy elém jössz! Csak nem el ismered végre, hogy méltóbb uralkodó vagyok nálad? – Liem szavai csak úgy csöpögtek a gúnytól. – Milyen szándékkal ajánlottad fel a csatlakozást nekik? – Deren egyből a tárgyra térve. – Szokás szerint mindenről tudsz! Csupán látni akarom, hogy menyire lesz szórakoztató, kegyetlenül el taposni őket – Liem olyan mosollyal, mely felfedi, hogy már csak a megtörésük gondolata menyire tetszik neki. – Most pedig még egy világ várja, hogy eltiporjam – tette hozzá széles vigyorral, lépve le épp Shiori és Ayame érkezése előtt. Shiori Nem sokkal miután Liem hátrahagyót minket, mi is befejeztük a ránk bízót feladatot és visszatértünk. Deren már várt minket, az arcáról viszont most sem lehetett le olvasni semmit sem. – Küldetést teljesítve! – adta le a második megbízást Ayame, amit sikeresen megszereztünk. – Egyike az újoncoknak majdnem holtan végezte, de a fiú tüzet használva tétovázás nélkül le nyeste az ösztön harcost, ezzel meg mentve a társát – fejeztem be jelentést. – Most hogy ezt le tudtok, felség én léptem szórakozni! – távozott Ayame szórakozótan. – Nem kötelessége az apja nyomdokaiba lépnie! – emlékeztetem. – Az Apám trónjának elfoglalása vagy céljának megvalósítását nehezményezed? – vont kérdőre Deren némi kíváncsisággal. – Tudom jól, hogy az apám iránti hűség és a kötelezettség miatt vagy itt! Pontosan ezért választottalak téged Ayame mellé, aki csupán egy fokkal megbízhatóbb, mint Liem, aki ide hozta – közölte Deren. „A családom tagjai mindig is a családját szolgálták. Ennek hála ismerhetem meg az apját, az előző királyt. Mint sokan mások én sem voltam különb azoktól, akik őszinte csodálattal néztek fel rá. Már akkor is meg lehetett mondani, hogy az el érhetetlen és tartózkodó Deren másfajta uralkodó lesz mint ő... Velünk ellentétbe Deren nem hullajtott könnyeket az apja halálakor. Csupán ugyan ezzel az üres tekintettel, állt rendíthetetlenül mint most.” – Én azért vagyok, hogy kövesem a parancsait nem azért, hogy megkérdőjelezem – visszhangoztam azt amire tanítottak. „Tisztában vagyok azzal, hogy az ő terhei jóval nagyobbak mint enyémek! Épp ezért szeretném, ha a szolgálatommal legalább egy kicsit le tudnák venni ezekből a terhekből! Ez volt a feladat amit a szüleim és az apja rám hagyót! A feladat amit teljesítenem kell!” határozottan. – Látod ebben hasonlítunk, mindketten célt keresünk egyfajta kötelességet teljesítve. Te szolgaként, én uralkodóként – meg leptek Deren szavai. Egy erős uralkodott láttam benne, aki tisztában van a helyzetével, mégse találja az útját… – Most már ideje távoznod, felvértezned magad a hószú útra – parancsolt rám. – Igen is! – hajtok fejet, majd a parancsát követve távoztam is. Ilyen „Ha a kirándulás nem jön közbe, mi is velük együtt jöttünk volna haza, azon az úton amin csupán a vihar pusztításának nyomai maradtak! Ostoba kirándulás! Apa hülye ötlete volt! Midori is velünk jött, Camille kérésére. Míg Aiaka maradni kényszerült Zena miatt, aki az ostoba önkéntessége miatt maradt! Még piszkáltam is őt és Takashi-t ezért! Most pedig itt ragadtam!” Torao mester dojo*-ja felet ahol ő és Aiaka, Midori lakot. Itt gyűltünk össze, hogy megvitassuk mit tegyünk. Én a laptopon kerestem a híreket, hátha a nyomukra bukkanok, mikor a hívás érkezett Takashi,Aiaka és Zena-tol. A beszélgetésünk után ki kapcsoltam a laptopot, majd fel néztem Torao-ra, aki engem Takashi-t és Aiaka-t is harcolni tanítót. „Ő bízik a képességeinkbe! Nem kérdőjelezi meg, hogy megbirkózunk e valamivel! Mindig is mi hárman voltunk, akik harcoltak én, Aki és Aiaka. Bár Aiaka kezdetbe csak Zena megvédésért tartót velünk, aki sokszor utánunk jött, míg a húgom Camille a kezdetektől igyekezet támogatni minket, miközben ő maga kimarad a harcokból. Midori szintén kapott képzést, így őt sosem kellett félteni. De ettől függetlenül egyszer sem csatlakozott hozzánk, csak ha már muszáj volt! Sebekről, az önmagunk ellátásán túl a húgom és Zena gondoskodott.” merengtem el. „Még azelőtt, hogy Takashi-val és a többiekkel találkoztam volna, egyik bandát a másik után győztem le egyedül is. A harc szórakoztató mivoltát pedig, egy idő után el nyomta az érzés, hogy számomra már senki se ellenfél! Takashi volt az, aki vissza adta a harc szeretetét!” mosolyodtam el az emlék nyomán. Két fakard egyikét nekem dobva zökkent ki a gondolataimból Torao mester. – Harcolj! – csupán egyetlen egy határozott felszólítás és el önt a lelkes adrenalin. A fakardot féloldalasan magam mellett tartva rugaszkodom el, hogy fentről sújtsak le rá. Egy kézzel, olyan erővel csapta vissza hogy dojo* másik felébe „korcsolyáztam” tőle. „Egy kicsit se fogja vissza magát!” szélesen vigyorogva a tudatól. A fenyegetően felém sújtó kardja a kardomnak ütközik a mellkasom előtt. A levegőbe faszilánkokat szabadítva ütöttem vissza a kardját, majd a levegőt átszelve írtam le egy félkört nyaka előtt. A csapástól el fordulva suhint a mellkasomra. „Ez az igazi harc, ennek nyoma marad!” pezsgett a vérem a párbaj hevétől. Vágok a vállára vigyorogva. Egyszerre mozdultunk, a kardok hatalmas csattanással ütköztek össze és törtek szilánkosra. A kezembe maradt fadarabot eldobva, folytattam volna egy jobbegyenessel, de a kezem meg állt a levegőbe mikor Midori be lépet. A harctól fel pörögve, gyorsan el fogyasztottam a Midori és húgom által közösen el készíttet vacsorát. – Láttátok már a helyet ahova vihar le csapot, mármint személyesen és nem hírekből? – az arcuk el árulta a választ. – Akkor ideje megnéznünk! – és ezzel el is indultam. A Takashi, Aiaka és Zena-át is el ragadó vihar által hátra hagyott pusztítás és a romok miatt lezárt város rész kordonján át bújva. Mintha egy disztopikus világ elevenedet volna meg. A kutattok és az örök látóterét el kerülve haladtam a kisebb kráterek övezte területen, a lepusztult házak romjai között egész az elektromossággal feltöltődőt szikrázó kráterig. A bőrömön éreztem az elektromosságot! Ki nyújtottam a kezem. A kráter szélén egy lapos kék kőhöz érve, a rajtam is végig futó elektromosság, mintha mindig is a részem lett volna, töltőt fel olyan erővel, ami a villámokon és elektromos viharokon is túltesz. A kőt a zsebembe süllyesztve néztem a most már csak nyomokba szikrázó krátert… Lejjebb ereszkedtem a kráterbe, ahol néhány ezüstös fűszált is találtam. Miután azt is a zsebre dugtam, az egyre sötétebbe forduló éjszakai égbolt alatt értem haza. A vér szerinti apám Zek, szigorú tekintettel rót meg ezért engem. „Mintha érdekelne! A húgom Camille és az anyám Miranda aggodalmát se értem!” forgatom szemem. Tudták hol voltam, így nem kérdeztek semmit. A szobámban, a követ nézve, a bennem cikázó elektromos viharral merülök alá a lelkembe, egy álom keretein belül.